Ha én képviselő lennék...

Napokban lehetett hallani a Magyar Nemzeti Bank oldaláról, hogy milyen nehéz most a pénzintézetek sorsa. Persze e nyilatkozat vegyes érzelmeket váltott ki, főleg  lakosság részéről, és noha e kijelentés is erőteljesen túldramatizálja a helyzetet, mégis van benne némi igazság.

Tény, hogy a bankok mozgástere jelentősen lecsökkent, hiszen a kormány különadója mellett a magánynugdíjpénztári befizetések elvételét meg a végtörlesztési lehetőségeket is csökkentették a nyereségüket. Panaszkodnak továbbá az egyoldalú kormánydöntésekről, amivel az ő növekedési elvárásaik is csökkentek.

Persze a lakosság cinikusan visszaválaszol, hogy amikor ők módosítottak egyoldalúan, azért senki sem szólt rájuk. És noha egyes elemekben a hitelfelvevők voltak a vétkesek (pl. mikor nem mérték fel a deviza alapú hitelek hosszútávú árfolyam-kockázatait), azért a bankok is ott kértek el pénzt, ahol csak tudtak. Noha ennek megvolt a közgazdasági értelme is (teszem azt: a módosítást kérelmezők leszorítása), illetve a banknál sem kellett lépten-nyomon az előzetes előrejelzésken, terveken változtatni, az ügyfelek ezt természetesen rossz néven fogadták.

Persze nem sajnálom a pénzintézeteket, hiszen a többségük még most is nyereséges (sőt, annak kell lennie, hogy fenn maradhasson), viszont ez a nyereség már közel sem akkora, mint a válságot megelőző időkben. Ezt még ugye tetézik a különféle megszorító intézkedések is, amikkel jeltősen lekorlátozódott a mozgásterük. Ezeket az intézkedéseket ilyen-olyan módon bevzetett rejtett költségekkel próbálják kivédeni, de ezeket a szemfüles média ilyen-olyan módon mindig leleplez.

Természetesen mind a különadót, mind a kierőszakolt végtörlesztést, mind a hitelfelvevők csökkenését jelentősen túldramatizálják, de egy növekedésgazdaságtan dogmáiban felnőtt embernek (amilyen a pénzintézeteknél dolgozók többsége) mondhatni szentségtörés, de hát a bankoknak be kell látni, hogy a folytonos növekedés közgazdasági azaz nem mehet valami lefelé. Nekik üzenem, hogy a felfelé száguldás aranykorának vége, és most egy lefelé ívelő szakaszba érkezett a tendencia, ami egy lassabban növekedő, de biztonságosabb gazdaságot eredményez.

Aztán itt van még Simor András esete is, aki inkább lemond a fizetéséről, csak kezdődjenek meg a tárgyalások az IMF-fel. Ez a mellett, hogy nehéz állapotokat jelez, a kormány még sikernek is elkönyvelheti (Megj: Simor ellenállását valószínűleg az tartotta sokáig fenn, hogy több kereskedelmi bank felsővezetője is kb. havi 8-10 milliót vihetett haza, s erről ő, a "bankok bankja" se kívánt lemondani.), bár a jelen állapotban ez egy erőteljesen megkérdőjelezhető siker. Mert azzal, hogy a jegybankelnök kivette a pakliból a nép szemében felmutatható legnagyobb ászt, most már tényleg a függetlenség egyéb kérdéseiről kell szóljon a vita - ami bizonyos korábbi nyilatkozatok alapján okozhat problémát a FIDESZ-KDNP vezetésnek.

Látható tehát, hogy a mostani kormány igyekszik a pénzintézeteket minél inkább kivonni a kormányzás képéből, vagy még inkább maguk alá vonni őket. Meglátjuk, hogy hova vezet majd ez...

A hét egyik legtöbbet cikizett eseménye a még vasárnap este tartott, államadósság elleni koncert volt, aminél kimutatták hogy a szervezési költség sokkal alatta maradt a behozott összegnek, még úgy is, hogy a fellépők (állítólag) nem kértek tiszteletdíjat. Természetesen ez teljes mértékben a szervezők hibája volt, azonban az esemény és az utóhangja egy más dologra is, ami a média depresszivitására utal.

Ismerjük azt a mondást, miszerint a rossz hír kétszer olyan gyorsan terjed, mint a jó. Hát ez beigazolódott, sőt, valamiért a média érdekes mód a rossz hírre lett kihegyezve, amire bizonyíték az esemény is. Ha anyagilag sikeres lett volna, akkor valószínűleg egy árva sor nem jelent volna meg a médiáról, mert ugye jól sikerült koncertekkel nem lehet az általuk sugárzott depresszív képet erősíteni. Ehhez még hozzájön persze némi politikai orientáltság is, miközben magának a FIDESZ-nek semmi köze se volt a dologhoz, vagy meglátásom szerint a melléálláson túl nem sok.

Mi lehetett mégis a bukás oka? Az időpont (vasárnap este) tényleg nem a legjobb választás, de még hibahatáron belül van. A jegyár se lehetett, mert ahogy hallottam, kb. 1000 Ft volt a belépő, ami ilyen sztárparádét tekintve egészen barátságosnak nevezhető. (Most ne menjünk bele a fellépők zenei értékének vizsgálatába, mert én se kedvelem mindegyiket, az viszont tény, hogy országos szinten nem névtelen énekesekről meg bandákról volt szó.) A cél, amiért fölléptek, még talán nemes is, bár tény, hogy a politikai felhang miatt valószínűleg nem nagyon lett népszerű bizonyos körökben.

A nagy kérdés viszont: hogyan, miként hirdették ezeket. Mert ha azok a városok tele voltak ennek a rendezvénynek a plakátjával, és ezeket időben is kihelyezték, akkor elméletileg nem lenne probléma - de ezt nem tudom igazolni (illetve a fővárosban jártam pár héttel korábban, de nem találtam semmilyen erre utaló jelet). És ugyebár az köztudott, hogy amit az emberek nem tudnak, arról még csak el sem gondolkodnak, hogy részt vegyenek-e vagy sem.

Megoldás lehetett volna, hogy az újságokban hirdetni a rendezvényt, ám a szervezők valószínűleg itt spóroltak leginkább. Ingyen mindenki szívesen, azonban az újságuk messze nem arról híresek, hogy ilyet csak úgy baráti áron leközöljenek. Mert tény, ami tény: a hirdetési árak az egekben vannak, és meglátásom szerint az nyer, aki előbb enged az árból. (Sokan nem látják be, de néhány 10 százaléknyi engedmény sokkal hatékonyabb, mint az eredeti ár melletti több tízezer karakternyi érvelés.) De a válság rádöbbenthette őket, hogy ez bizony nem tartható, és szükség lesz beadni a derekunkat.

Nos, ilyen formán a médiának érekes felállása van: írni valamiről csak akkor hajlandó, ha ezért fizetnek nekik, sőt, lassan oda jutunk, hogy az újságírókat is csak külön (és jó magas) tiszteletdíj ellenében küldenek ki. A koncertre is valószínűleg ingyen jeggyel mentek ki, így tehát lényegében ők semmennyire se járultak hozzá sem a szervezéshez, sem annak (elvileges) céljához. Persze ők dolgozni mentek oda, információt szerezni és beszámolni róla a médiában.

Ami ha sikeres lett volna, a politikailag független mádiumok valószínűleg egy pár sorban beszámoltak volna róla, aztán elfelejtették volna az egészet. Nem kavart volna akkora visszhangot, mint egy valóságshow vagy énekeskereső műsor eredménye, viszont így, hogy a koncert lényegében bukás lett, a sajtó fölkapta. Hogy mi lehet ennek oka? Egyrészt maga a kezdeményezés megmosolyogtató, és ha jelképes összeget is, de beletehettek volna az alapba. A bukással viszont sokan a kormányt is felelőssé teszik, hogy ilyen akcióhoz adták a nevüket.

A rendezvény tehát cikizés központja lett, ami jól jellemzi sajnos a legtöbb emberre igaz "a jó dolgok mellett elmegyünk, a rosszaknál viszont megállunk, és siránkozunk" mentalitást. (Ellenzéki oldalról persze ott van még a káröröm is, ami részükről teljesen érthető.) Valami hasonló volt megfigyelhető a 2009-es budapesti tüzijátéknál is, ahol ha csak lement volna, írtak róla egy tömör "szép volt" cikket, és annyi, de mert az eső miatt botrányba, mi több, sajnos tragédiába is fulladt, ezért rögtön címlapsztori lett.

Nem biztos, hogy jó irányba tart ez a dolog, különösen a társadalmi önkép miatt...

A magyar közvélemény általában Nyugat-Európa felé tekint a társadalom, az életszínvonal és a politika tekintetében (bár ez utóbbiból a lokális "sárdobálás" többnyire kimarad...), ami a szocializmus alatt kialakult életszínvonal utáni vágy miatt nem meglepő. Sokan szeretnék, hogy a magyar kormány is is feléjük nézzen, ám ők inkább más példákat kerestek - és találtak is. Hozzátenném, szerencsére!

Az egyik példa kétségtelenül Görögország, igaz, inkább ellenpéldaként. A FIDESZ-KDNP jogosan ismerte fel azt, hogy ha nem fékezik meg az államadósság növekedését, akkor Magyarországra is hasonló sanyarú sors vár, ami a kormány szempontjából hatványozottan igaz lenne: nem ők dönthetnének arról, hogy mit, hogyan, mennyit, hanem külső erők irányítanák a cselekedeteiket. Hiába volna meg bennük a jó szándék, ha ahhoz, hogy megkapják a fizetési csőd előtt a segélyt, jólét kurtító feltételeket KELL teremteniük.

A napokban, mikor a tűntetések és lázongások képei villannak fel a médiában, bizony a jelen magyar korány jogosan érzi helyesnek a cselekedeteiket. Igaz, hogy nekik kicsikét más elképzelésük van ennek megoldásában, mint az Európai Uniónak meg az IMF-nek, ami gyakran konfrontációkhoz vezet (nem egyszerrel a magyar társadalommal is), de amíg a céljuk közös, addig nincs nagy baj.

(Azt már csak így zárójelben jegyezném meg, hogy pl. a tv2 riportja érdekesen torzította a tényeket, pl. amikor az "500 euróból nem lehet megélni" nyugdíjast mutatta. Ilyenkor az átlagmagyar és az újságíró is elkezd számolni, majd kijön, hogy "ezek hülyék, mert mi sokkal kevesebből élünk". Azt persze ilyenkor érdekes mód mindig elfelejtik, hogy a Görögországban "kicsit" magasabb az árszínvonal, amit még tetéz, hogy jelentős turista célpont is.)

A másik példa viszont kevesebb figyelmet kap a médiától, de úgy tűnik, hogy a kormány nem csak példaként, hanem követőként is szegődik a "baráti nemzethez". Ebből már talán kitalálható, hogy Lengyelországról van szó, amely ráadásul hazánkhoz hasonló közelmúlttal is rendelekzik. Sőt, a korábbi Kaczinski kormányt legalább annyira bírálták külföldről, mint a jelnlegi Orbán-kormányt, így akár mondhatni, egy cipőben is járunk: amit ők levetettek, azt most mi húztuk fel.

De van a dolognak egy másik oldala: a lengyelek hihetetlenül mobilisak voltak, aminek eredményeként a közel 40 millió fős lakosságból majd 1 millió külföldön, azon belül is az EU-ban vállalt munkát. Ez persze időnként kellemetlenségekkel is járt (lásd lengyel vízvezetékszerelő, mint az olcsó, igénytelen és számla nélküli munka szinonimája a nyugati sajtóban), viszont sokan repatriálták a jövedelmüket, azaz hazaküldték az otthon maradt családjuknak. Ennek segítségével az ország sikeresen talpra állt, aminek eredményeként több lett a hazai munkahely emiatt sokan hazamentek.

Erős a gyanúm, hogy a jelenlegi kormányunk is hasonló sorsot szán Magyarországnak, ezt erősíteni látszik az oktatásnak a diplomáról a szakképzés felé történő súlypont-eltolása, illetve a második idegen nyelv (ami "meglepő módon" spanyol, francia, olasz) bevezetése az általános iskolák felső osztályába. Persze nem biztos, hogy tíz év múlva is ugyanilyen helyzet lesz nyugateurópában, ahol állítólag a szekember hiány miatt keletről "exportálnak" munkaerőt, de az elgondolással egyébként egyet kell értenem.